2010. május 7., péntek

Símúzeum

Ma jártam a világ legrégebbi símúzeumában Holmenkollenen. Az itteni legnagyobb - világviszonylatban negyedik - síugrósánc felső része mellett van a múzeum, ami idén 125 éves.


A bejáratnál egy kutyus fogadott a Framről, aki nagyon nem akart az északi sarkra menni, ezért beleugrott a vízbe. A víz jéghideg volt, ezért valaki a legénységből kimentette, az életét kockáztatva ezzel. A kutyus egyik azon kevés kutyáknak az egyike (vagy talán ő volt az egyetlen?), akik túlélték a sarkvidéki utat. Ha egy kutya beteg lett vagy megsebesült, lelőtték, és megetették a többi kutyával - ez az élet körforgása.

A múzeumban megtudtam, hogy már több, mint ezer évvel ezelőtt is profik voltak az északiak a síkészítésben, de hát szükségük is volt rá. Sílécek segítségével nem süllyednek el a nagy hóban. Terepviszonyoktól és funkciótól függően többféle sít használtak, melyeknek mérete változó volt. A léc alsó részén hosszában ejtettek egy bevágást (ez a lentebbi képen látható is), ezzel könnyebben irányítható lett. Figyeltek arra is, hogy mikor a fatörzsből kivágták a lécnek szánt fát, az évgyűrűk görbületétől függően melyik oldal legyen a léc alja, és melyik a teteje. Norvégia egyes részein faragásokkal is díszítették a síléceket. És a férfiak ezer évvel ezelőtt is ugyanolyanok voltak, mint ma: néhol státusszimbólumnak is számított a hosszú síléc, mit sem törődve azzal, hogy okosabb dolog lenne a kívánt funkcióhoz kiválasztani a léc hosszát...


Síbotból is láttam párat, melyeket ügyes módon többfunkcióssá alakítottak: némelyiken kanál volt, hogy ha megszomjazott a fáradt síelő, akkor könnyen igyék; másiknak pedig éles lándzsa vége volt, mely az aznapi vacsi szolgáltatására specializálódott.


Láttunk a múzeumban egy szép szarvast is, és felvilágosítást kaptunk arról, hogy az Oslo közeli erdőkben egész sokat láthatunk. Nem bántanak, kivéve, ha odamegyünk hozzájuk és zavarjuk őket. Valamint ha újdonsült anyaszarvassal találkozunk, ne nagyon menjünk közel a kicsikhez, inkább lássuk be, hogy az anyaszarvas erősebb nálunk. De ha csak távolról nézzük őket, akkor tényleg barátságosak. :) Fontos tudni még a turistajelzések rendszerét: a piros csak téli cross-country-ra vonatkozik! Sokszor egybeesik a nyári kék jelzésekkel, mégis érdemes odafigyelni arra, hogy nyáron ne pirosat kövessünk, különben egyszer csak egy tó partján találjuk magunkat, ahonnan az egyetlen helyes út egy több kilométeres út visszafelé a legközelebbi elágazásig. Ezeken a részeken ugyanis télen simán keresztülvághatsz, de nyáron nem elég vastag a jég...

És hogy valamit a helyszínről is megtudjunk: maketteken kiállították a síugrósánc 1892-es, 1928-as, 1952-es és 1982-es állapotát. Most nagy felújítások folynak, az ezt mutató makett nyáron kerül a múzeumba. Egy másik terem pedig a királyi családról és legfőképp síelési szokásaikról szólt, sok fotóval. Egyikükről bélyeg is készült, amint épp száguld a síugrósáncon lefelé - csak épp kicsit igazítani kellett a képen, mert a lécek nem egy irányba álltak... :) Olav király pedig - aki híres volt arról, hogy szenvedélye volt a síelés - az 1973-as olajválság alatt, mikor vasárnaponként tilos volt autóba szállni, villamossal ment el síelni. Fotó is készült arról, mikor az ellenőrnek nyújtja át a jegyét - teljesen természetes arccal, mintha csak ezt tenné minden nap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése